Fáradhatatlanul indul újabb és újabb utakra gyalogszerrel Papp János színművész. A Vándorszínész legújabb élményei, Korzika köré építette fel következő estjét, amelyet március 21-én az Óbudai Társaskörben, majd a Centrál Színházban 29-én láthatnak a nézők.

- Egy-egy útinaplónak a bemutató előtt mintegy két hónappal állok neki, addigra leülepednek az előző évi út élményei. Az útközben készült jegyzeteket kibontom, megtűzdelem képekkel, versekkel, zenével, és akkor kész az est. Ezután jön a könyv. Mivel ez már a kilencedik út volt, az idők során kialakult ennek a munkának szép szabályos rendje. Az est címe: A ló neve: Korzika, két túra történetét foglalja magába, egy kudarcosét 2014-ből és egy sikeresét 2015-ből. Az ember azt hinné, hogy Korzika egy kis sziget, ahol sétál egy jót, közben hatalmas kihívás. A túra útvonalául a GR20-at választottuk („Grand Randonée” – „nagy kirándulás” franciául), amely igazából a francia idegenlégiósok kiképző terepe. Az útikönyv szerint ez Európa legszebb és legnehezebb magashegyi túraútvonala. Ezt igazolni tudjuk, miután végigjártuk 16 nap alatt a 200 kilométert. Mindezzel az első alkalommal még nem voltunk tisztában, akkor 2 nap alatt 37 km-re jutottunk el – meséli lelkesen Papp János – igazából ez már a tízedik út volt, de egyet nem írtam meg, mert szeretném még egyszer végigjárni: ez az Országos Kék Kör, 60 éves koromban mentem végig rajta, 2666 kilométert tettem meg 82 nap alatt. Akkor csak egy kiáltványt írtam róla, hogy milyen jó lenne, ha minden magyar úgy tekintene rá, ahogyan a spanyolok az El Caminóra! Az Országos Kék Kör ugyanazt kínálja, mint az El Camino. Amikor az ember elindul Saint Jean Pied de Port-ból, felteszik a kérdést, hogy mi célból indult el a zarándokúton: szakrális, spirituális okból, emberekkel való ismerkedés, műemlékek megtekintése, szabadidő vagy sport céljából. Az El Camino esetében bármelyik rubrikát ki lehet tölteni, de az Országos Kék Kör is tudja mindezt. De hozzátéve, hogy járva a világot Lappföldtől Japánig, Kaliforniától Skóciáig, a Himalájától a perui Inka ösvényig, mindegyik útnak megvan a maga varázsa, csak az El Caminónak van egy több évszázados hagyományra visszamenő kultusza… Számunkra is ezzel indult a nagy gyaloglások sora, bár én már 1987-ben megcsináltam a Másfél millió lépést”, a klasszikus „kék túrát”. 2005-ben kezdtük el feleségemmel a nagy túrákat, ő természetesen mindenben jobb, mint én, de igyekszem méltó partnere lenni a teljesítményének.

Ha az ember autóval utazik, akkor a kiinduló A pont és a megérkezés B pontja érdekli elsősorban. A gyalogtúrában az jó, hogy nemcsak a két végpont érdekel, hanem még jobban az, hogy mi van közötte, hogy mi történik az úton, és mi történik bennem. Fizikailag, lelkileg is kihívás, közben az országot, a tájat, ahol járunk, mélységében tudjuk megismerni, ha lassan megyünk. Mi úgy vágunk neki minden útnak, hogy úgy alkalmazkodunk, úgy idomulunk a kínált helyhez, hogy egy hét múlva skótabbak vagyunk a skótoknál, lappabb a lappnál, inkább az inkánál. Mert nyitottak vagyunk, nincsenek elvárásaink, az adott környezetben vendégek vagyunk, alkalmazkodnunk nekünk kell. Szorosabb, köznapibb a kapcsolatunk az ott élő emberekkel, és mivel azonnal érzik rajtunk ezt a nyitottságot, nem is vendégnek tekintenek bennünket, hanem mintha az ott élő közösségbe tartoznánk. Ezt a módszert, a helyiekkel való azonosulást, az empátiát nagyon javaslom mindenkinek, aki rászánja magát erre az elmélyült turizmusra. Sokkal gazdagabban jön haza az ember, mintha kívülállóként, előkelő idegenként járná a világot. Persze nem biztos, hogy mindig sikerül az azonosulás az ott élő emberekkel. India például nagyon sok mindenkit rabul ejt, engem pedig kimondottan taszított: egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy az utcán térdig érő szemétben heverő meztelen csecsemőkön kell átlépni, hogy ennyire keveset ér az emberélet! Mint ahogy nem tudom elfogadni a kasztrendszeren alapuló hindu vallást sem. Ezzel szemben az amerikaiak szabadságvágya, a japánok fegyelmezettsége, vagy a perui indiánok, akik a kietlen tájból is képesek kisajtolni az élethez szükséges minimumot, ezeknek az embereknek a tartása egyszerűen beszippantott.

- Hogyan, minek alapján választották ki az egymást követő utakat?

- Bódy Gergely barátom, aki tanítványom volt a Rádió gyerekstúdiójában, a Klubrádió műsorvezetője végigment az El Caminón, mesélt róla, és feleségem azt mondta: márpedig nekünk ide el kell mennünk! Miután eljutottuk a kontinens legnyugatibb pontjára, Finisterrába, azt mondtuk: most induljunk el a legészakibb pontról, NordKappból délre. Ebből végül egy finnországi túra lett. Aztán Lillafüreden, egy hosszú hétvégén a fotelbe szegezett minket egy film a japán Alpokról. Zsuzsa régi vágya volt Skócia… Már nem emlékszem, hogy a Himalája ötlete honnan jött, de nagyszerű túravezetőnk, Szabó Szilveszter szerettette meg velünk a magashegyi túrázást. Feljutottunk 6123 méterre, de előtte végigcsináltunk egy akklimatizációs hetet, majd egy akklimatizációs túrát. Nagyon bízom abban, hogy idén nyáron az ő vezetésével meglesz a Kilimandzsáró is… Ezután jött a Sierra Nevada, Peru, majd gondoltuk, hogy egy kicsit „lájtosabbra” kellene venni, és elmentünk Írországba, amelyről kiderült, hogy semmivel sem „lájtosabb”, mert a hosszan elnyúló, jégkorszakban lecsiszolt hegyek legalább ugyanolyan erőkifejtést kívánnak…

- Ezek a nagy utak nemcsak fizikai, hanem komoly lelki és szellemi próbatételek is.

- Készen kell lenni rájuk, mert érhetnek bennünket olyan „pofonok”, mint Korzikán. De azért mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy „nem meghalni jöttünk ide.” Tudni kell akár a csúcs előtt visszafordulni, ha nem vagyunk megfelelő állapotban, vagy olyanok a körülmények. Ez nagyon fontos szabálya ennek a fajta turizmusnak.

- Hogyan történik a lelki ráhangolódás?

- Minden úttal egyre erősebb lesz a lélek. Minden út tanít valamire. Az El Camino szeretet-üzenete, a Lappföld békéje és tisztasága, a japán és a skót túra viszont a fegyelmezettségről szólt. Korzikán az tudatosult bennem, hogy minden vállalásban, amely jön még az életemben, fizikai-lelki teljességemet kell odaadni. De már válogatnom kell: túl nagy a világ, túl sok a szépség ahhoz, hogy mindenhová eljussak, de ahová eljutok, ott jelen kell lennem.

- Útinaplói egyben költői estek is, mert beléjük szövi legkedvesebb verseit. Önnek mint magyar színésznek is fontosak ezek az utak. Hogyan találkozik a magyar költészet a vándorlásokkal?

- Figyelek magamra az úton, és arra is figyelek, hogy az út mit hív elő. Sierra Nevadában már a harmadik napon éreztem, hogy olyan gyönyörű és olyan nehéz, mint az ember gyerekkora. Tudtam, hogy a gyerekkor hol szép, hol szörnyű élményeit bele fogom szőni. Ugyanakkor a táj szépsége, a John Muir Trail több száz éve érintetlen vadonja előhívta Berda Józsefet, aki himnuszokat zengett a természetről. Korzikánál már az első alkalommal tudtam, hogy ennek a tájnak a vad, tépett szépsége Adyt követel. Az El Caminóhoz Áprily Lajos szelíd szépsége jött elő. Ezek nem szokványos útleírások, inkább színházi monológok szenvedéllyel, lírával, filozófiával, humorral. Merényi Judit, az Óbudai Társaskör megálmodója mondta nekem: „Janikám, te műfajt teremtettél”. Ez ritkán adódik meg egy ember életében – ha ez tényleg így van, akkor nagyon boldog vagyok. Amennyit nekem adtak ezek az utak, amennyit én gazdagodtam, ha azt át tudom adni – márpedig mi más dolga lenne egy magamfajta elhivatott művészembernek –, akkor nem éltem hiába.

Göbölyös N. László